Leleplezés és eredményhirdetés

Nos, itt vannak végre az eredmények. Először is, jöjjön a leleplezés:
1. nap: Ragyogok, mint a csillag - Anne Gilbert
2. nap: Kígyó és Skorpió - Deszy

3. nap: Párszorszép, avagy ismerd meg jobban az apádat, Lucy! - Theodora S. Carter

Név	Kulcsok	Cselekmény	Szereplők	Stílus	Tetszés	Egyperces	Összesített pontszám
Theodora S. Carter	5	4,7	4,7	5	5	+5	24,4 +5
Deszy	5	3,5	2,5	5	3	+5	19 +5
Anne Gilbert	5	5	5	5	5	+5	25 +5

Úgy érzem, nem lenne igazságos kijelenteni, hogy XY első vagy második lett, hiszen mind a három történet igazán remek volt. Gratulálok a versenyzőknek!

És úgy gondoltam, Remie is megérdemel egy kis emlékbannert, hiszen minden történetet értékelt. Azt hiszem, a versenyzők nevében is köszönetet mondhatok neki és a többi kritikaírónak is, hogy pontozták a felkerült műveket.

Remélem, mindenkinek okozott ez a kihívás legalább egy-két vidám pillanatot. Nagyon köszönöm, hogy itt voltatok, akár versenyzőként, akár kritikaíróként!

Egypercesek kavalkádja: Kövek és könnyek

Huhh, iszonyatosan röstellem magam, és ezerszeres bocsánat Anne Gilberttől, amiért az övé még csak most kerül fel. Az ő kulcsa a kőgyűjtemény volt, és remélem, azért még lesz, aki elolvassa azt az egypercest is, mivel igazán megindító.

Kövek és könnyek

Ezt ide mellé.

Kész. Összesen harminc darab kő szimmetrikusan egymás mellett, hogy egy egész kört alkossanak.

- Hát te meg mit csinálsz? –Kérdezte tőlem egy jól ismert hang. Apa állt mellettem, és nézte, hogy miért térdepelek a porban. – Kész a vacsora, mindenki csak rád vár.
- Most már készen vagyok, mehetünk – álltam fel, és leporoltam a nadrágom.
- Miért, mi ez? – Kíváncsiskodott apa a művem felé mutatva.

Amikor hozzáláttam az ötlethez, azt hittem ez teljesen logikus, és mindenki egyszerre rájön majd.
Tévedtem, ismét.

Apa látva, hogy mély hallgatásba burkolóztam, találgatni kezdett.

- Talán egy kőgyűjtemény? - Felnevettem ezen az abszurd feltevésen. Méghogy vacak köveket gyűjtsek? Ha valami ősi bazalt vagy gránit maradványokra bukkantam volna, esetleg, de ezek egyszerű kavicsok az udvarról.
- Nézd inkább meg az alakjukat! – Adtam ki segítségül az instrukciót.
- Olyan az alakjuk, mint a…a könnyeknek.
- Eltaláltad! – Ám a még mindig értetlen tekintetre, most már magyarázatot adtam. – Ezek a kövek, azoknak a könnyeknek a szimbólumai, amiket életemben láttam. Nézd csak – mutattam rá a lábához közel esőre -, ez arra emlékeztet, mikor Lily kisbabaként mindig sírt.
- Ez meg -, mondtam lelkesen egy másikra mutatva – amikor Victoire Teddy betegsége miatt búslakodott.

S lassan elmagyaráztam mind a harminc kövecske történetét, hogy az mire emlékeztet.

Apa arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Csak állt velem szemben némán.

- Albus – s rátette kezét a vállamra.
- Harry, Albus! – Kiáltott anya a tornácról csípőre tett kézzel, szikrázó szemekkel. – Mindenki rátok vár, kész a vacsora! Mégis mi tart ennyi ideig?

Mindketten megfordultunk, és a ház felé vettük az irányt. Azt a pár lépést némán tettük meg az ajtóig.

Ám még mielőtt beléptünk volna, apa gyorsan odahajolt hozzám.

- Azt kívánom, hogy ennél szomorúbb könnyeket sose láss az életben!

Egypercesek kavalkádja: Titkos találka

Elnézést a pangás miatt, itt a következő egyperces Deszy pennájából, ami N. N. Ágnes: Nyári rajz című verse alapján íródott. Fogadjátok sok szeretettel!

A történetekhez december 21. délig lehet kritikát írni, aznap este lesz az eredményhirdetés!

Titkos találka

Scorpiusnak furcsa érzése volt, ahogy a célja felé tartott. Soha nem gondolta volna, hogy
valaha ide fog jönni.

Annyit hallott már a Weasleykről meg a düledező viskójukról, de egy pillanatra sem jutott
eszébe, hogy egyszer majd ide akar észrevétlenül beosonni.

Aztán jött Rose...

Már az udvarban járt, és nem bírta ki, megállt néhány pillanatra, hogy körülnézzen. Az Odút
nem is lehetett az ő kúriájukhoz hasonlítani. Valószínűleg a legkisebb szobájuk is nagyobb
volt, mint ez az egész ház.

Nagyon más volt, mint amihez hozzászokott. De most, hogy a saját szemével látta,
tulajdonképpen tetszett neki. Világos volt és melegséget árasztott. A tó, ami mellett eljött,
az udvarban végigfutó lilaakác, meg a többi virág a zöld fűben. Itt tényleg érezni lehetett a
nyarat, míg Malfoyéknál mindig tél volt.

Scorpius rávette magát, hogy tovább osonjon arra, ahová az utasítások vitték. Rose konkrét
térképet rajzolt neki, olyan instrukciókkal, mintha Scorpiusnak valami kincset kellene
megtalálnia, amit évszázadokkal ezelőtt elrejtettek. Pontosan megadta, honnan hány lépést
kell mennie, melyik bokornál kell elkanyarodnia, és hány másodpercenként nézzen körbe,
hogy ne vegyék észre.

Végül megérkezett a kijelölt célhoz, az ablak alá.

– Rose? – szólt, és szinte derült magán, hiszen azt a tipikus hangot produkálta, amin mindig
nevetett. Amikor olyan, mintha suttognál, közben pedig elég hangos vagy, hogy mindenki
meghalljon.

– Gyere fel! – kiáltotta a lány, amikor megjelent az ablakban. Látszott rajta, hogy ideges, mert
ide-oda tekintgetett.

– Megmondanád, hogyan?

– Nem hoztál seprűt?

– Bocsánat, a rengeteg utasítás mellett elkerülte a figyelmemet, hogy seprűt is hozzak. A
lista ötödik pontját idézve: Ne kelts feltűnést. Mindketten tudjuk, hogy ha én repülök, akkor
biztosan mindenki engem néz és...

– Jaj, hallgass már!

Rose eltűnt. Amikor visszaért, Scorpius még mindig magában nevetett.

– Ledobom!

Scorpius félelmetes reflexekkel elkapta az ablakon kihajított seprűt, egy Kométa 260-ast.

– Egy Kométa? Most komolyan? Ha már nem mászhatok fel a hajadon, azt hittem minimum
egy Nimbust kapok.

Rose kérdő pillantással nézett rá.

– Te ismersz mugli meséket?

Scorpius nem felelt, helyette felült a seprűre és már repült is be Rose ablakán.

Arra egyikük sem gondolt, hogy mi lesz, miután Scorpius beszökött hozzá. Kínos csendben
álldogáltak egy ideig egymással szemben. De Scorp hamar feltalálta magát.

– Ez a szobád?

– Nagyiéknál, igen.

Scorpius körbejárta a szobát, minden négyzetcentimétert megvizsgálva, aztán levetette magát
Rose ágyára.

Csak erre volt szükség, hogy a lány is magához térjen.

– Ugye nem gondolod, hogy azért vagy itt, hogy mi...

– Hogy mi? – ült fel az ágyon kihívóan Scorpius. Rose elpirult, de nem felelt.

– Végre sikerült elhallgattatnom Rose Weasleyt?

– Mi az, hogy sikerült elhallgattatnod? – kérdezte az említett felháborodottan, és dühösen
összefűzte maga előtt a karját.

– Na, végre! Ezt a Rose-t ismerem. Bár ha már elhallgattatás. Már jó régen megfogadtam,
hogy az életemben még beléd fojtom a szót, bármibe is kerül.

Rose arca most már nem a kínos témától, hanem a méregtől volt vörös. Scorpius azonban nem
zavartatta magát. Felállt az ágyról, és elindult felé.

– Megfogadtad? Az a szomorú hírem van, hogy beszélgetni hívtalak ide, szóval ha ennyire
nem bírod elviselni a hangomat meg amit mondok, akkor jobb lesz, ha mész. Semmiképpen
sem akarlak a beszédemmel kínozni...

Scorpius közben már nagyon közel ért Rose-hoz. Túlságosan is közel. És csak mosolygott.

– És annak is nagyon örülök, hogy ennyire viccesnek tartod, amit mondok. Ez azt jelenti,
hogy ha nem untatlak halálra, akkor legalább röhöghetsz azon, hogy miket beszélek össze.

Scorpius az egyik tenyerét Rose arcára fektette.

– Rosie, fogd be! – És mielőtt még a lány újra közbeszólhatott volna, felé hajolt és
megcsókolta.

Először csak lágyan csókolta, ami nagyon meglepte a lányt. Scorpius nem tűnt finom
típusnak, sokkal inkább olyannak, aki elveszi, amit akar. Aztán egyre jobban elmélyítette
a csókot, egyik kezét még mindig az arcán tartva, a másikat pedig a derekára fonva még
közelebb húzta magához.

Amikor végül egy örökkévalóságnak tűnő idő után félbeszakadt a csók, Scorpius arcán
önelégült mosoly jelent meg.

– Küldetés teljesítve!

És Scorpius pontosan tudta, hogy ezt az emléket – a tavat, az ide-oda dőlő házat, a füves
udvaron átvezető térképet és a csókot – soha nem fogja elfelejteni, és magával viszi vissza, a
Malfoy ház telébe.

Egypercesek kavalkádja: Neked köszönhetem, Scorpius

A második egypercest Theodora S. Carternek köszönhetjük, az ő kulcsa Xtina: Fighter című dala volt.

Neked köszönhetem, Scorpius

Az egész életem olyan, mint egy szappanopera, a teljes forgatókönyvet meg lehetne írni belőle. A pilot rész tartalma: Főhősnőnk még be sem tette a lábát a Roxfortba, már akkor figyelmeztették, ne keresse Scorpius Malfoy társaságát. Arról azonban nem tehetett, hogy folyton egymásba botlottak, szinte minden nap találkoztak. A hölgyemény eleinte tényleg megpróbálta elkerülni, de hamar rá kellett jönnie, egy Malfoyt soha nem lehet semmibe venni. Scorpius tett róla, hogy emlékezetes maradjon számára szerény személye. Itt vége is lenne a lebilincselően izgalmas első résznek, melyben tulajdonképpen egy kis kerülgetésen kívül semmi más nem játszódik le a főhősök között.
Rengeteg várakozás és hízelgés meg győzködés után, tavaly év végén pedig a boszorkány beadta a derekát, mert azt hitte, hogy a varázsló igazi arcát látja. Nem törődött az intő szóval, elhessegette családja méltatlankodó hangját a fejében, mert rájött, hogy nem tudnak semmi olyasmit mondani, amivel eltántoríthatnák.
A második részben a lány eltűnődik, hogy tulajdonképpen mikor is kezdett el máshogy gondolni Scorpiusra. A történetben szereplő boszorkány, akire a főszerepet osztottuk, rájön, hogy először csak úgy gondolt rá, mint egy nagyon jó barátra, olyan volt neki, akár Albus, az unokatestvére. Végül ráeszmél, hogy szereti. Ilyen egyszerű, mégis annyira bonyolult módon! Arról a varázslóról ábrándozott titokban, akit soha, semmilyen körülmények között még egy kedves szóra sem szabadott volna méltatnia. Ez tényleg olyan, mint egy rossz, mugli szappanopera. Minden ugyanúgy történik. A főhősök némi kerülgetés és néma vágyakozás után rájönnek, mit is éreznek egymás iránt valójában. Pipa. Együtt töltenek néhány szép napot, hetet, esetleg hónapot. Pipa. Ezek után jön a bonyodalom, mikor a barátnő megtalálja szerelme sötét mágiával foglalkozó könyveit, majd mikor felelősségre akarja vonni, rajtakapja egy mardekáros évfolyamtársnőjével. Pipa. Teljesen jogosan a lány kiakad, értetlenkedik: Miért teszi ezt velem? Pipa.
A történetnek ebben a szakaszában megjelennek a könnyek, amelyek a lány fájdalmátjelképezik. Ez viszont nem stimmel, ugyanis én nem sírok Scorpius Malfoy után! Érdekes módon nem utálom őt, nem csal könnyeket a szemembe, ha rágondolok, nem haragszom rá. Inkább csalódott vagyok, mert azt hittem, tényleg ismerem őt, azt gondoltam igaz az, ami közöttünk volt. Most egyre jobban úgy érzem, kihasznált, csak egy játékszer voltam neki, de nem bánom, mert ez erősebbé tett, ezentúl már nem ejtenek át olyan könnyen. Tanultam a hibáimból, legközelebb mindent máshogy csinálok majd. Azt hiszem, túl hiszékeny voltam, de ez az eset arra késztet, hogy keményebben dolgozzak, ne bonyolódjak semmilyen románcba, még akkor sem, ha Ő kéri. Eljátszottad az esélyeid, többet már nem tudok bízni benned, Scorpius. Küzdöttem és bízva bíztam, de benned hatalmasat csalódtam. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy megpróbáltad rám kenni az egészet, mintha az én hibám lett volna, hogy megcsaltál. Ezzel megástad a saját sírodat előttem. Azt hittem, hogy ismerlek, de tévedtem. Mégis, hogy lehetsz ennyire számító és kegyetlen velem? Én csak a jót láttam benned, megpróbáltam látni az embert, nemcsak a nevedet. Félretettem az előítéleteket, amiket születésemtől fogva belém neveltek, mégis eljátszottad a bizalmamat. De a végén mégis úgy érzem, én vagyok a győztes, mert a segítségeddel bölcsebb lettem.
És mi marad nekem belőled? Az emlékek. Emlékezni fogok minden pillanatra, amit együtt töltöttünk, és arra a kevésbé racionális énemre, akit neked mutattam. Most már az a Rosie halott, számodra mindenképpen. Más lettem, erősebb, harciasabb. És ezt neked köszönhetem, Scorpius.

Szerzői megjegyzés: megkaptam a Fighter kulcsot és először nagyon örültem neki, mert imádom a dalt! Aztán rájöttem, hogy én korántsem tudok annyira dühös lenni, mint Xtina, pusztán azért, mert egyszerűen nem tudok haragudni senkire :D Aki nem hiszi kérdezze meg a bétámat xD Azért remélem, sikerült átadni Rose érzéseit ;)

Egypercesek kavalkádja: Amaránt

Először is elnézést mindenkitől, emberek, először a blogspot állt ellen, aztán én "vakációztam" egyet a kórházban, de most már le lesz zárva szegény-szerencsétlen kihívás.
A maradék két versenyző közül az egyikük megkért, hogy mégse tegyem fel a történetét, a másikuk... hát, az még a jövő, pontosabban a holnap zenéje, de addig is: volt itt más feladat is. :)

Az első egyperces Hamiltonfan pennájából származik, fogadjátok sok szeretettel! Az ő kulcsa a kitűző volt.

*

Amaránt

(Ajánlott zene: Nightwish - Amaranth)

Az Anglia felett izzó nyáresti napsugarak véresre festették a horizontot. A poros kis utcácskák macskakövéről csalóka hullámokban verődött vissza a forróság, ezért a rajtuk igyekvő lány laza copfba kötötte tarkóján a most épp vörösnek tűnő, ám valójában világosszőke, hosszú hajtincseit.

Minden nagyon csendes volt, de ez a némaság nem balsejtelmet, hanem már-már idilli békét csempészett a levegőbe. A lány gyomra majd felfordult tőle, angyalarca pedig ismerős fintorba torzult. Amióta csak az eszét tudta, egyfolytában azt kellett hallgatnia, mekkora bátorságról tett tanúbizonyságot Harry James Potter abban a bizonyos 1998-as esztendőben...

Harry James Potter, a nagy becsben álló auror, akinek tiszteletére azóta már számos szobrot is emeltek... „Ó, az a roxforti ostrom, ó, az a végső küzdelem!” - hallotta innen is, onnan is. Az összes ismerőse ünnepelte az aznap lejátszódó történelmi eseményeket, ám ő általában tragédiaként élte meg május másodikát. (Annál is inkább, mert volt olyan balszerencséje, hogy éppen akkorra essen a születésnapja. Kit érdekelt a kis Victoire Weasley, ha épp a Megmentőt kellett ünnepelni...?)

A hőség ellenére is fejére húzta sötétkék kámzsáját. Nem szeretett arra gondolni, hogy éppen két évvel az ő születése előtt hunyt el a férfi, aki később a legnagyobb példaképévé, már-már bálványává vált, ugyanakkor úgy érezte, ez a tény valami különleges kapcsot jelent kettejük között.

Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak: most majd végre igazság szolgáltatik. Tizenkilenc év rengeteg idő - még egy élőnek is...

További métereket tett az egyik zsákutcában, majd megállt egy elhagyatottnak tűnő, romos ház előtt. Szíve azonnal kihagyott néhány ütemet. Remegő kezekkel nyúlt a rozsdás kapuhoz, mely nyikorogva adta meg magát az akaratának. A bejárati ajtóig vezető rövid járdaszakasz megtétele alatt még a gyomra is görcsbe rándult.

Odabent félhomály uralkodott: a szoba egyetlen fényforrása egy koszos kis ablak volt, mely előtt egy háttal álló karosszék sziluettjét lehetett kivenni. Valaki váratlanul megmozdult benne, mire a fiatal lány azonnal térdre rogyott, és áhítattal teli, halk hangon rebegte:

- Nagyúr...

A férfi felállt: magas, nyúlánk alakjával egészen a lány fölé tornyosult, ahogy közelebb ment hozzá. Járása még bizonytalan volt, ám vörös szemei a régi éllel villantak a szoba homályába. A szőke lány továbbra sem mert felnézni.

- Szép esténk van, Victoire - hallotta a már jól ismert, lelke mélyéig hatoló hangot. Csendben maradt, mire Voldemort így utasította: - Állj fel, kedvesem.

Most is éppen úgy engedelmeskedett neki, ahogyan a kezdetektől fogva. A férfi közelebb hajolt hozzá, és végigsimított a véla-arcon hideg ujjaival.

- Hosszú hónapokig viselted gondomat, kis Hódító**, és sokkal odaadóbban, mint anno Féregfark. Ezt nem felejtem el.

- Örömmel tettem, Nagyuram. A lehető legnagyobb örömmel - felelte a szőkeség büszkeségtől kipirult arccal a számára oly ritkán megadandó dicséret hallatán. Voldemort elégedetten bólintott.

- Most, hogy eljött harmadik (és egyben utolsó) visszatérésem napja... Most, hogy végre itt állok a bosszú és a mámorító győzelem kapujában... - folytatta a férfi -, úgy vélem, itt az ideje köszönetet mondanom annak a hölgynek, aki kitartó munka és számos áldozat árán visszahozott engem az életbe. Neked hála, Victoire, most már minden készen áll a hatalmam kiteljesedésére.

Megszakította a szemkontaktust, majd belenyúlt a zsebébe és elővett belőle egy furcsa, de tagadhatatlanul szép, virágot formáló kitűzőt, melynek ezüst szirmait keretbe foglalt drágakövek, halványpiros rubintok díszítették.

- Kérem, nagyságos úr, erre igazán nincs... - kezdte a lány zavartan, de a Sötét úr leintette, majd az ütemtelenül fel-le emelkedő mellkasra tűzte a gondosan megmunkált kis ékszert.

- Köszönöm - suttogta Victoire meghatódottan.

- Tudod, mit ábrázol? - kérdezte kis idő után Voldemort.

- Nem, Nagyúr - vallotta be a szőkeség.

- Ez egy amaránt. A növény nevének jelentése annyit tesz: „Ami sosem hervad el.” Majd gondolkozz el ezen. Most pedig menj, hagyj magamra!

Victoire engedelmesen bólintott, majd elindult az ajtó felé, de aztán valamiért mégis megtorpant. Visszafordult bálványához.

- Felséges úr...? - kérdezte bátortalanul, mert még mindig szédült az iménti mámoros örömtől.

- Igen? - érdeklődött a férfi, mire a lány odaszaladt hozzá és szájon csókolta. Tűz és jég vad táncot járt, a sötétedő júliusi égbolton pedig gyülekezni kezdtek a viharfelhők...

VÉGE

* Itt tekinthetitek meg az eredeti képet!

** A Victoire név jelentése 'hódító, győzelem'.

Közérdekű közlemény

Többen is mondtátok, hogy nem enged nektek kritikát írni a blogspot, így arra kérnék mindenkit, hogy ha írni akartok a szerzőknek, küldjétek el a kritikátokat a vakaciokihivas@gmail.com -ra, és majd én felrakom őket. Remélem, hamarosan abbahagyja az oldal a makacskodást, és én is fel tudom rakni végre a következő történetet (tegnap óta azt sem engedi, a link miatt problémázik), és ti is tudtok majd kritikát írni.
Szép napot mindenkinek!
Üdv: Sophy Black

Harmadik nap: Párszorszép, avagy ismerd meg jobban az apádat, Lucy!

CÍM: Párszorszép, avagy ismerd meg jobban az apádat, Lucy!

CSAPAT: Felix Felicis

KULCSOK: mandragóra, Farkas (Lupus)

KORHATÁR: 14 év

SZEREPLŐK: Lucy Weasley, Percy Weasley, Penelope Clearwater, Audrey Weasley, Molly

Weasley, Alcwyn Greyback, Luna Lovegood

FIGYELMEZTETÉS: Erotikus tartalom.

JOGOK: Minden jog Rowlingé, még mindig.

LEÍRÁS: Lucy Weasley vagyok. Vagyis a történetem egy része alatt Lucy Freezly. De ez egy bonyolult sztori, kezdjük inkább az elején. Minden egy Zsugorító főzettel kezdődött… Hát igen, valószínűleg nagyon elronthattam valamit, mert apám mellett kötöttem ki. Ez még mondjuk nem is lenne szokatlan, de én Percival Ignatius Weasley társaságában találtam magam 1998-ban. Még mindig nem emlékszem, hogy mit rontottam el, de szerintetek százszorszép vagy párszorszép kell a zsugorító főzetbe?

A történet